Egy pár szó rólam
Bár az élet nagy pillanatainak megörökítésében még újnak számítok, a fotózás és a képek szeretete több generációra nyúlik vissza a családomban. Nagypapám már az 1900-as évek közepe óta a képek bűvöletében élt. Az akkori igen kezdetleges technikával – a maihoz képest felfoghatatlanul nagy erőbefektetéssel – mit sem törődve fotózott. Ő még csak a mattüvegen át, állványról, jóval bonyolultabban örökíthette meg az emberi arcokon látható érzelmek korlátlan tárházát. Az emberek fotózása mellett számtalan más műfajban is alkotott, legyen szó kastélyokról, parkokról, tájakról, üvegablakokról, enteriőrökről vagy csendéletekről. Fáradhatatlanul cipelte a Linhof Technika gépét, a számtalan objektívet a szettáska mélyén, a nehéz állványt és az akkoriban elmaradhatatlan fekete kendőt. A fotózással való kapcsolatom ott kezdődött, amikor először adta a kis unoka kezébe először a kendőt, a féltett mattüveget, az állványt, az objektíveket, amikor először állíthattam én az élességet, magyarázta nekem mi is az a záridő és rekesz. Ezek a pillanatok örök és meghatározó élmények számomra.
Soha nem felejtem el, amikor az Uránia Nemzeti Filmszínház termében álltunk és tágra nyílt szemekkel nézte a kezemben lévő szerkezetet. Az első digitális tényképező gépek egyike volt nálam. Nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy én csak a szememhez illesztem a gépet, kattintok és az elkészült kép megjelenik a gép hátulján…
És hogy hogyan került ez a gép a kezembe? Apukám immáron több mint 20 éve vezeti a családi vállalkozásunkat, a fotócikk nagykereskedést. Az iskola után sokszor sétáltam az újdonságokkal megrakott vitrinek előtt és kértem, hadd próbáljak ki egyet-egyet. Így kerültem lépésről, lépésre közelebb ahhoz, hogy én is alkossak, készítsem a képeket. Persze ebben óriási segítségemre volt a digitális technika, ami elhozta azt a lehetőséget, hogy a különböző beállítások eredményét, az elkészült képet azonnal láthatom.
A szívem egy másik foglalkozás iránt is dobog. Az informatikához már Anyukám pocakjában is vonzódtam. Azt mesélte, nem tudott úgy belépni a gépterembe, hogy ne adjam jelét annak: tudom, hol járunk. Ahogy teltek-múltak az évek, beleástam magam az informatika egyre mélyebb bugyraiba, majd nekivágtam a BME informatikai karának. Az egyetem befejezése után informatikusként kezdtem dolgozni, de éreztem, valami hiányzik.
Bár a fotózás folyamatosan jelen volt az életemben, mert számtalan fotót készítettem utazásaink során, de sosem gondoltam arra, hogy egyszer fotós leszek. Egészen addig, míg elérkeztem egy fontos ponthoz. A saját esküvői fotózásunkon figyeltem, ahogy Dégi Attila – Magyarország talán egyik legjobb esküvői fotósa – alkot. Tőle kaptam az inspirációt, ekkor érett meg bennem a gondolat: kipróbálnám én is magamat ebben a műfajban. Erre kiváló lehetőségem nyílt, amikor egy kedves ismerősöm esküvőjére kaptam vendégként meghívást.
Gondoltam, teszek egy próbát, nincs veszíteni valóm. Kezembe fogtam a gépet és kattintottam. Innentől nem volt megállás. Beszippantott a hangulat és az elkészült képeket látva jöttek a köszönő szavak és a dicséretek. Ez megerősítette bennem, amit a képek készítése közben éreztem: érdemes nekem ezzel a szakmával foglalkozni.
A legjobb dolog a fotózásban az, hogy – amit kevesen mondhatnak el magukról: munkájuk egyben a hobbijuk is így – nem munka, hanem élvezet minden egyes perc, amit ezzel tölthetek.
Főbb pillanatok
- "Nagypapám már az 1900-as évek közepe óta a képek bűvöletében élt."
- "Így kerültem lépésről, lépésre közelebb ahhoz, hogy én is alkossak, készítsem a képeket."
- "Ez megerősítette bennem, amit a képek készítése közben éreztem: érdemes nekem ezzel a szakmával foglalkozni."
- "A legjobb dolog a fotózásban az, hogy nem munka, hanem élvezet minden egyes perc, amit ezzel tölthetek."